Magyar Szépség

Persze úgy indultam neki, mint a klasszikus Disney-történetek vérbeli rajongója. Azon motyogtam magamban, hogy mennyire szépen is lehet ábrázolni a gonoszt, legyen akár az Hófehérke gonosz mostohája, vagy a legmegátalkodottabb rossz tündér. Itt már nyugodtan képbe kerül persze egy magyar mese, az Egérút és Mimi rossz tündér, meg a Hűvösvölgyi Egyezmény, mely által a gonosz banya rossz tündérre fokozódhat. A Csipkerózsika gonosz tündér félelmetes, ördögszarvú, ragyogó démon, neonsárga lángokkal körbevéve. Igazi gyerekriogató, legalábbis akkor az volt. Be a moziba, hupp, a Korda teremben vagyunk vagy tízen. A mozi legnagyobb terme ugyebár. Sebaj, nem zaklat a nachos vagy mi rágcsálásának hangja. A főadás előtt még beficcen egy régi Disney-burleszk – nem szeretem Goofy-t, Donald kvartyogásáért sem rajongok, és Mickey is csak önnön klasszikusságáért kedves nekem. De a mozgás, az igazi rajzolás leleménye, a tehetség tiszta felvillanása, az megfog. Aztán jön az újkori animáció gyöngyszeme, csupa digitális technika, számítógépek előtt görnyedező tervezők munkája. És jó. Méghozzá meghökkentően. Annyira vicces, ötletes és kedves az egész, hogy ha lenne gyermekem, biztos ez elé ültetném le. Lekötné, mert csupa csudakaland, csupa ötlet, olyan regényesség, aminek én is szívesen lennék részese, hát még egy gyerkőc. A szövevényessége határtalan, nem rág szájba, picit magyaráz is, de csak annyira, hogy ne essen le a tantusz, amíg nem kell. Van itt minden, időutazás, gyönyörű pasztell-hátterek, egy kedves, élhető világban, egy bolondos család otthonában. A tündéri Mrs. Robinson a békakórusnak vezényel, Mr. Robinson pedig feltalál, de mindent. A fiuk karakán, okos kis fickó, tele egészséggel, önbizalommal, igazi gyerekséggel. És persze a végtelen mennyiségű bolondos dallam, akarom mondani rokon.  Úgy tűnik a Disney nem vész el, a vér nem válik vízzé, még egy Verdákat is túlél. Szeretem ezt az örökséget. Még ha amerikai is. Árad a mese, a világosság, világit a világ Disneyéknél még ma is.

Rácsok mögött nézem a sötétséget. Ezt a megfoghatatlan, örök-misztikus anyagot. A teremtés színét, a teremtés izét. Fák hajladoznak, virágillat úszik, mint könnyű hab a vizet, porozza a levegőt. Házak sziluettjei emlékeztetnek ódon mesékre, és tudom, az alkotás ideje jött el. Földi érő ágakkal hajladoz egy vén diófa, fakó-lila ibolyák suhannak alatta a szellős sötétségben. Az éjszaka, a szénsötét máz pedig jól tudja magáról, hogy elhihetetlen. Nem létezik. Csak egy színpadi trükk, mutatványosság, kép-mutogatás, pont olyan, mint a világ fonákja. Jótékonyan takar be, igen. Előhozza a félelmet, a legbelsőbb rejtélyeket és titkokat. Borgőzös leheletek és nagy árulások pillanata. Pedig szemeikkel figyelnek a házak, figyelnek a csillagok. Minden figyel és vár, végtelen türelemmel. Csak az embertelenség rontja el. A könnyű megalázások, az áttiprás a másikon.

Rég abba kellett volna hagynom már. Elmenni messzire, kitörni az önmagam állította érzelmi zsarnokság hagymázas fali közül. A mindenséggel mérni magam, a méltósággal szövetkezni. Nem is tudom, csak a Nő ténye, vagy az emberi gyengeségé – talán mindkettő összessége. A hazugság bűn. Az áltatás is. Az igazságtalanság úgy koppan a sötét falakon, mint a sötét lelkű emberek megválthatatlanságán a szeretet. Az aljasság nem múló, beleivódott a pólusaiba, idegeiben lüktet, ő így próbál túlélni. Pedig az élet a legtöbb. Nem puszta lény-vegetációk mocska, az élet nem a túlélés baromszagú bólogatása, az élet a szeretet.

Engem folyamatosan átvernek. Ki így, ki úgy. S a hősködő szóbeszélők, a nyelvelő senkiháziak kiforgatják az embernek lenni valóságát. Hát erről van szó. Még ha nem is kezdünk mondatot háttal. Így nyomatékosabb. A súly pedig fáj. És olyan könnyű lenne letenni. De akkor olyanná válnék, mint ők. Nem teszem le a súlyt. Menekülni könnyű. Ha fáj, fájjon. Banális, de ettől is ember vagyok. A lelkiismeret. A szent lélek bennem. Az Isten emberekbe osztott kegyelete. Viszem hát. Ettől vagyok ember. Nem bántok másokat. Nem áltatok, és nem hazudok. Tartom a szavam, és nem törlöm bele senkibe a lábam, mintha ócska, elhasznált rongy lenne, kivetve a lóistálló szomszédságába. Ember vagyok, és emberként akarok bánni mindenkivel. A szavak mögött a valódi értelmüket mondom, nem fonémákat rakok egymás mellé. Az egyetlen kérdés az, hogy mások mért játszanak a szavakkal. Mért játszanak szívekkel. Talán ők már nem emberek.

Mint valami hatalmas nagy vicc. Üveggolyók gurulása a tündöklő napfényben és kacagás. Talán így láthatja az embertelen ember az embert. Vagy csak én gondolom túl líraian. Az életem igen szövevényes, csupa láng. A hétköznapok tüzének pusztító lángja. Csupa förtelem, csupa lehúzó salak. És ami fel kellene emeljen. A szerelem. A szeretet. És még az is csak egy álca. Az is puszta ürülék. Valami sötét erő harcol folyamatosan a boldogság ellen. Nem a filmekben ábrázolt démoni nagyhatalom, nem is Molnár tévútra térítő, szarvakat viselő rafinált szalonördöge. Az igazi métely, az igazi gonoszság, a lelkiismeretlenség. A könnyű árulások szabad világa. A világ, ahol semminek sincs súlya. Nincs ígéret, nincs kérdés. Csak szabadság van. És önzés. És ömlő mocsok. És határtalan elárulása a szeretetnek. Nem is értem igazán ezt. Hogy az ember miért nem képes meglátni és megélni a jót. Talán már ott tart a világ, hogy a jövő, az idő sem tisztítja meg a szemeket. A tiszta érzések pokolra vesznek, a szövetség nem létezik. A szövetség pusztán a múlt halvány árnya. Teljes a kórkép, minden síkon és szinten. Fájdalmas bélyeg ég a boldogtalan lélekteleneken, és a legfájdalmasabb talán az, hogy még az is lélektelen, akit különbnek tartanánk. Kevesen vagyunk, nagyon kevesen. És mégis, nekik fent kell tartani. Nekem, neked, neki fent kell tartani. Mert én mindig így fogok látni. Mindig így fogok járni az utamon. Én meglátom a legszebbet és a legkedvesebbet, és nem mocskolom be magamban azt, ami a legtöbbet ér. Tovább kell adni, haladni kell, drága barátom, menni, őrizni, ragaszkodni, és nem függeni semmi ember fiától. Az ördög valódi arca a szívtelenség. A hazugság, az árulás, akár azt is mondhatjuk, a jellemtelenség. Ha a velős csontos házi húsleves helyett a gyorséttermi kaja oltja az éhet, az pusztán az éhég elverése. Az igazi érték a levesbe főzött szeretet, az ínyesmester irántunk való szeretete, és az Isten végtelen szeretete, aki megáld a föld örök csodáival.