Magyar Szépség

Persze úgy indultam neki, mint a klasszikus Disney-történetek vérbeli rajongója. Azon motyogtam magamban, hogy mennyire szépen is lehet ábrázolni a gonoszt, legyen akár az Hófehérke gonosz mostohája, vagy a legmegátalkodottabb rossz tündér. Itt már nyugodtan képbe kerül persze egy magyar mese, az Egérút és Mimi rossz tündér, meg a Hűvösvölgyi Egyezmény, mely által a gonosz banya rossz tündérre fokozódhat. A Csipkerózsika gonosz tündér félelmetes, ördögszarvú, ragyogó démon, neonsárga lángokkal körbevéve. Igazi gyerekriogató, legalábbis akkor az volt. Be a moziba, hupp, a Korda teremben vagyunk vagy tízen. A mozi legnagyobb terme ugyebár. Sebaj, nem zaklat a nachos vagy mi rágcsálásának hangja. A főadás előtt még beficcen egy régi Disney-burleszk – nem szeretem Goofy-t, Donald kvartyogásáért sem rajongok, és Mickey is csak önnön klasszikusságáért kedves nekem. De a mozgás, az igazi rajzolás leleménye, a tehetség tiszta felvillanása, az megfog. Aztán jön az újkori animáció gyöngyszeme, csupa digitális technika, számítógépek előtt görnyedező tervezők munkája. És jó. Méghozzá meghökkentően. Annyira vicces, ötletes és kedves az egész, hogy ha lenne gyermekem, biztos ez elé ültetném le. Lekötné, mert csupa csudakaland, csupa ötlet, olyan regényesség, aminek én is szívesen lennék részese, hát még egy gyerkőc. A szövevényessége határtalan, nem rág szájba, picit magyaráz is, de csak annyira, hogy ne essen le a tantusz, amíg nem kell. Van itt minden, időutazás, gyönyörű pasztell-hátterek, egy kedves, élhető világban, egy bolondos család otthonában. A tündéri Mrs. Robinson a békakórusnak vezényel, Mr. Robinson pedig feltalál, de mindent. A fiuk karakán, okos kis fickó, tele egészséggel, önbizalommal, igazi gyerekséggel. És persze a végtelen mennyiségű bolondos dallam, akarom mondani rokon.  Úgy tűnik a Disney nem vész el, a vér nem válik vízzé, még egy Verdákat is túlél. Szeretem ezt az örökséget. Még ha amerikai is. Árad a mese, a világosság, világit a világ Disneyéknél még ma is.